A gondolatok sosem hallgatnak el teljesen.
Bármennyire is próbáltam kizárni őket, a fejem mélyén ott zakatolt a kérdés: mi lehet Chloéékkal? Megtalálták már a dobozt? Kinyitották a kulccsal? Minden rendben van velük? Az aggodalom láthatatlan szorítással fonódott a mellkasom köré, és ahogy a palota kertjében végigjártam az őrhelyeket, minden erőmmel igyekeztem elhessegetni ezt a nyugtalanságot. A csapatok jól végezték a dolgukat, minden a helyén volt. De a gondolataim folyton elkalandoztak.
Végül beléptem a palotába, és már az előcsarnokban ott vártak ők ketten. A két nő. Az egyikük kecsesen, kedvesen mosolygott, sugárzott belőle a szokásos megmagyarázhatatlan nyugalom, mintha egyetlen pillantásával is képes lenne csitítani a viharokat. A másik viszont… csillogott-villogott a ruhájában, ám a csillogás nem a kedvességéből fakadt, sokkal inkább a hideg, kemény felszínéből. Dahlia.
– Minden rendben van odakint, drágám? – szólalt meg a kedves nő lágyan.
– Igen, asszonyom. – Enyhén meghajoltam. – Leellenőriztem mindent. A csapatok jól végzik a dolgukat.
– Köszönjük. – A hangja őszinte volt, hálás.
Dahlia viszont szinte kettévágta a csendet.
– Na jól van. – Hangja fémesen csendült. – Menj fel, és szólj a tábornoknak, hogy ideje lejönnie. A fővendégek bármelyik pillanatban megérkezhetnek.
Felnéztem rá.
– És az uralkodó?
A kérdés, úgy tűnt, bosszantotta.
– Mi van vele?
– Őt is le kell hívnom, igaz? Végül is… neki is fogadnia kell a vendégeket.
Dahlia pillantása pengeéles volt.
– Ha őt is hívtam volna, említettem volna az első mondatomban. Nem. Az uralkodónak nincs ideje ilyesmivel foglalkozni. – Kihúzta magát. – És neked se legyen időd ilyen kérdéseket feltenni. Tedd, amit mondtam.
A kedves nő finoman közbevágott.
– Dahlia…kérlek…
– Csak szeretném, ha a munkáját végezné, nővérem.
Tudtam, hogy nem szabad tovább kérdeznem. Finoman biccentettem, és egy erőltetett mosolyt erőltettem magamra.
– Engedelmükkel, megyek is.
Elfordultam, és elindultam felfelé a hatalmas lépcsősoron.
A tábornok szobájánál megálltam. Kopogtam kétszer.
– Elnézést, uram. Kellene jönnie. A vendégek már várják.
Csend.
Ismét kopogtam.
– Uram?
A szabályzat szerint, ha háromszori felszólítás után sincs válasz, akkor engedélyt kapok a belépésre. Bármi történhetett odabent. Így tettem. Az ajtó nyitva volt, könnyedén beléptem.
A szoba… változatlan volt. A kandalló pislákoló fénye, az aranyszínű ágynemű, a szék pontosan ott, ahol legutóbb hagytam. Mintha az idő semmit sem mozdított volna el ezen a helyen.
És mégis… valami most először vonta magára a figyelmemet.Talán már itt volt,de nem figyeltem fel rá.
A falon, finoman belevésve, ott ragyogtak az aranybetűk:
"Várlak, várlak két karodban hamvadni el, angyalom, Gábriel."
Az első betűk után megtorpantam. A légzésem elakadt. Az ujjaim finoman követték a véset vonalait, mintha az érintésemmel fel tudnám idézni azt a pillanatot, amikor ez megszületett.
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
Mert emlékeztem.
Nem csak egy homályos, ismerős érzésként… hanem valóban, tisztán, élesen. A múltam egy darabja ott lüktetett a falban. És én tudtam, hogy megtörtént.Más érezni egy Deja vut vagy tudni biztosra a valóságát.
A felismerés borzongató volt, mégis… mégis édes, fájó. Nem csupán egy régi álom volt. Valóság.
Gyorsan letöröltem a könnycseppet, és ekkor meghallottam a lépteket.
Ő lépett be.
Gábriel.
Megálltam, és hagytam, hogy a tekintetünk találkozzon. Meglepettség suhant végig az arcán. És bennem is, mert most először néztem rá úgy.
Másképp, mint azelőtt.
Most már tudtam.
És ebben a tudásban volt valami keserédes. Egy tündérmese, amelyet én szakítottam félbe, mert nem őt választottam főszereplőnek.
Hirtelen el akartam fordítani a tekintetem. De nem tudtam.
Végül mégis megszólaltam.
– Csak Önt kerestem.
A hangom idegen volt számomra.
– A fővendégek megérkeznek, és várják Önt. Kérem, minél hamarabb menjen le.
Gábriel tiszta fehér hadnagyi egyenruhát viselt, aranygombokkal. Elegáns volt, tekintélyt parancsoló, de én nem a ruhát láttam. Csak őt.
Ahogy kiléptem volna az ajtón, megérintette a karomat.
Nem nézett rám, az ablak felé meredt.
– Ne csinálj galibát. Sem te, sem a barátaid.
Megmerevedtem.
– Nem tudom, miről beszél.
– Érzékelték, hogy egy márványtábla aktiválódott. Nem itt, a palotában… hanem Michael kúriájában.És te igen jóban vagy vele mostanában.
A szívem kihagyott egy ütemet.
–Bárki lehetett. Ez csak egy üres rágalom.
A tekintete élesen fúródott belém.
– Úgy nézel rám, mint akkor.
Mély levegőt vettem.
– Mint mikor?
– Mint akkor, amikor elhagytál. És most is ugyanazt csinálod.Ugyanúgy fejest rohansz a semmiért a semmibe.
Az utolsó mondata valamit felrobbantott bennem.
– Ha neked több száz ember élete "semmi", akkor te sem változtál semmit, Gábriel.Ugyan az a szabálykövető „jótét"lélek vagy
A nevét kimondva megremegett a levegő. Talán még ő is.
Megindultam volna kifelé, de még egyszer visszahúzott.
– Azt hiszed, mindent tudsz – suttogta –, de valójában semmit sem értesz. És ne is akarj többet tudni. Addig jó, amíg a kiléted kilátástalan.
Felé fordultam, és cinikus mosollyal álltam a tekintetét.
– Tudod, mi a kilátástalan? – kérdeztem száraz gúnnyal. – Az, ami történik, ha nem mész le. Szerintem a vendégek kezdenek türelmetlenek lenni.
A szavaim élesen csaptak le rá, de még mielőtt válaszolhatott volna, a lépcsőn már fel is tűnt az arrogáns nő, dühösen hadonászva, hogy a tábornok azonnal menjen le. Gabrielle egy utolsó, figyelmeztető pillantást vetett rám, suttogva hozzátéve:
– Még nem végeztem veled.
– Én már igen – feleltem hűvösen, és elfordultam tőle.
A folyosón egyre gyorsabban szedtem a levegőt. Mintha a tüdőmre száz feketerigó telepedett volna, fullasztó súlyuk szorításában ziháltam. Az emlékek nem hagytak nyugodni, nem elhomályosították, hanem még inkább felerősítették a valóságot. Egyvalami biztos volt: szerettem Gabrielle-t, de sosem úgy, ahogyan ő akarta. És talán sosem értettem meg igazán egymást. Én az ő szigorú szabályai között fuldokoltam, ő pedig az én kiszámíthatatlanságomban.
De most nem foglalkoztam vele.
Ahogy haladtam előre, kinyitottam egy ablakot, mélyet lélegeztem. Ki kellett tisztítanom a fejem. Vissza kellett térnem a célhoz.
És akkor megláttam őt.
Clarissa ott állt, a megszokott, mézes-mázos mosolyával, amely most is hányingert keltett bennem. A ruha, amit viselt, alig hagyott teret a képzeletnek inkább emlékeztetett egy démoni főgonoszra, semmint egy angyalra. Mellett Raphael, aki hű maradt önmagához, tökéletes ellentétek voltak, mégis valamiért jól megfértek egymás mellett.
Egyből eszembe jutott mikor őket figyeltem,hogy valyon hogy haladnak Elisék.Már nyúltam a komunikátoromért, amikor észrevettem, hogy messzire elsétáltam a folyosón. És akkor hirtelen megtorpantam.
Az egyik ajtó résnyire nyitva volt.
Nem tudtam, miért vonzott annyira az a rés, miért éreztem a sürgető vágyat, hogy benézzek rajta. Talán csak egy megmagyarázhatatlan ösztön volt, egy halk suttogás a fejemben, ami azt mondta: tedd meg.
És én megtettem.
A szoba csendje úgy ölelt körbe, mintha egy régi titok suttogta volna a falak között rekedt történeteit. A könyvek illata keveredett a levegőben lebegő porral, és a magasba nyúló csigalépcső fából faragott fokai a fényes selyemmel bevetett ágyhoz vezettek. Minden tökéletes rendben volt, túl tökéletesen. Mintha valaki gondosan elrendezte volna, de sosem használta volna igazán.
A hatalmas festmény egy nárciszmezőt ábrázolt, és ahogy megérintettem a vásznat, valami megrezdült a világban. A szél érintése suhant végig a kezemen, az illatok, a tapintás olyan valóságos volt, mintha egy pillanatra egy másik dimenzióba nyílt volna kapu. Megborzongtam. Valami itt nem stimmelt. A szobát alaposan szemügyre véve vettem észre az asztalon hagyott apró jeleket: egy hímzett zsebkendőt, rajta egy kecsesen ívelt „Ú" betűvel. Az ujjaim önkéntelenül kulcsolódtak rá, és anélkül, hogy átgondoltam volna, zsebre vágtam.
Ekkor a fülesemből halk hang szűrődött ki.
— Halló? Halló, Avarka? — Elis hangja csendesen remegett a vonalban. — Itt vagyunk.
A gyomrom összeszorult.
— Hol az az "itt"? — kérdeztem, miközben már szinte nesztelen léptekkel siklottam ki a folyosóra.
— Lent. Az udvarban, az ünnepségen. De… van egy kis bibi.
— Kis bibi? Elis, most ne csigázz!
— Aprócska probléma… de gyere le, most!
Az adrenalin megugrott bennem. Árnyékként suhantam végig a folyosón, a palota mélye kihalt volt, mindenki az udvarban mulatott. Ahogy elértem a bejáratot, az egyik őrhöz léptem.
— Katona, ellenőriznem kell a hátsó terepet. Addig te felügyeled az első kertet.
— Igenis, parancsnok! — tisztelgett, és elfoglalta a helyét.
Nyugodtnak tűnt minden, de a gyomrom mélyén éreztem, hogy valami nincs rendben. Ahogy átvágtam az udvaron, a tábornok épp egy emelkedett beszédet tartott, a tömeg figyelmesen hallgatta. Elis-hez léptem, aki egyetlen mozdulattal az ellenkező irányba mutatott.
— Mit kéne látnom?
— Avarka… nézz előre!
És akkor megláttam őket. Chloe és Zach ott álltak a többi őr között, nevetgélve, és… csókolózva.
Az egész világ egy pillanatra megdermedt.
— Ezt most nem értem… — néztem Elis-re, akinek az arca feszült volt.
— Ő… ő tényleg Zach. Nem tudom, hogyan, de mindent tud. Olyan kérdéseket tettünk fel neki, amikre csak ő tudhatta a választ.
A gondolataim zúgtak.
— A doboz?
— Megvan… de üres. Feltűnően könnyen megtaláltuk.Mintha valaki szándékosan hagyta volna ott nekünk.
A szavaiba kapaszkodtam, de a következő pillanatban a vér megfagyott az ereimben. Michael a tömeg szélén állt,kezében egy pezsgővel, a tekintetünk találkozott…kétségbeesett volt mintha érezne valamit… aztán összeesett.
Elis ekkor éppen egy pohár pezsgőt emelt az ajkához.
— Fú, de szomjas vagyok…
— NE! — reflexből hátra kaptam a kezem, de már késő volt. Elis szemei elhomályosultak, és elájult.
És ekkor minden elszabadult.
Az emberek sorra dőltek ki, a pezsgőspoharak a földre zuhantak, és a fényűző bál pillanatok alatt pokollá változott. Kiáltások, zűrzavar, rohanó alakok…
— MINDEN EGYSÉG! AZONNAL A TERÜLETRE! — üvöltöttem a rádióba.
Katonák özönlöttek elő, én pedig utasításokat osztogattam.
— Aki nem ivott, azonnal a palotába! Az ájultakat a felső emeletre!
A palota aljába nem mehettünk, túl sok bejárat volt. Miközben mindent kézben tartottam, egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Clarissa… sehol nem volt. Mintha elnyelte volna a föld.
A betegeket a felső emeletre szállítottuk, matracokat hoztak az akadémiáról, mindenhol eszméletlen testek hevertek. Mindannyian éltek, de mintha mély álomba zuhantak volna.
És ekkor tudatosult bennem az igazi rémület.
Ez egy csapda volt. És mi pontosan beleléptünk.
A folyósón fel-alá járkáltam, és a rádiómon keresztül újra és újra egyeztettem a többiekkel. Az ablakokat és ajtókat megerősítettük, a felső szintek védelmét külön biztosítottuk. Lent is minden készen állt, de tudtuk, hogy ha betörnek, a felső emeleteken dől el minden. Egyelőre Clarissáék nem értek el a palotáig, de nem voltunk elég naivak ahhoz, hogy azt higgyük, sokáig elkerülhetjük az összecsapást. A célja nyilvánvaló volt – és most már mi is tudtuk, hogy a doboz ami nálunk van nem üres.
Clarissa számára nem maga a doboz volt az értékes, hanem az, amit most tartalmazott: az alvók lelkének maradványait. Nem kellett sietnie. Akárhányszor új testeket tölthet meg új lelkekkel. A mély álomba merült angyalok nem voltak teljesen üresek, egy apró szikrájuk még bennük maradt, de ez csak annyit jelentett, hogy könnyebben száműzheti őket, ha úgy hozza a helyzet. Egyelőre azonban nem voltak új lelkek – és ez volt az egyetlen előnyünk.
Mégis, a levegő vibrált az elkerülhetetlen vihar előtti csendtől. Ébren kellett maradnom, nem engedhettem meg magamnak, hogy lankadjon a figyelmem. Egyik pillanatban még nyugalom uralkodik, a másikban már a palota szinte harctérré változik. A védők egy része tovább erősítette a barikádokat, mások vizet és élelmet hoztak azoknak, akik itt maradtak. Voltak, akik a nő kúriájához mentek segítségért – de Clarissa gondoskodott róla, hogy a legtöbben már ne tudjanak harcolni. A pezsgőbe kevert méreg megtette a hatását, a hadnagyaink és a katonáink nagy része most ott feküdt előttem, élettelenül.
Gabriel, Clara, John, Elis, és még annyi más arc. Mindannyian angyali szépségüket őrizték, még így is. Hófehér bőrük úgy simult a márványpadlóra, mint egy kiszáradt sivatag, ahol a tél elmúlt, de a nyár még nem érkezett meg. Olyan békésnek tűntek, mintha csak aludnának, de a szívem mélyén tudtam, hogy ez nem az az álom, amelyből valaki könnyedén felébred.
A testeket végűl a legzártabb helyre vittük: a nagyterembe, ahol a márvány emelvény van,ott feküdtek szerte a termben mint a törékeny emlékművek. A felső szintet és a teraszra nyíló szobát külön védtük – ha bármi történik, itt kell majd kitartanunk. A sötét ruhások felsorakoztak, fegyvereiket ellenőrizték, a készültség láthatatlanul is ott vibrált a levegőben.
A fülesemben egy éles hang rántott vissza a jelenbe.
— Parancsnok! Azonnal jöjjön ide!
A hangban feszült idegesség bujkált. Észrevétlen mozgásokat észleltünk. Nem tudjuk azonosítani.
Megfordultam, és már indultam is. A védelmi állásokhoz siettem, ahol a sötét ruhások fegyveres csoportja figyelte az árnyékokat. A palota peremén sötétkék ruhások jelentek meg – Clarissa katonái. Szabályos alakzatban közeledtek, a sötétség árnyai közül előlépve. Egyikük, egy magas férfi, aki minden bizonnyal a vezető lehetett, előrelépett.
— Adják át nekünk a testeket.
A hangja határozott volt, de nem kiabált. Nem volt szüksége fenyegetésre – az erőfölényük magáért beszélt.
— Még szép, hogy nem. – a hangom élesen csengett.
A férfi bólintott. Nem volt több szócséplés.
Ránk rontottak.
A következő pillanatban minden elmosódott. A pengék villantak, a fegyverek csattantak, a testek egymásnak feszültek. Egy sötétkék ruhás felém csapott, de félreugrottam, és a kés végigkarcolta a vállamat. A fájdalom lángként robbant végig a testemen, de nem álltam meg. Egyetlen gondolat járt a fejemben: nem adhatom át őket.
Tovább harcoltam. A földön összetört vázák szilánkjai hasították a tenyeremet, ahogy elestem, de azonnal felpattantam. Vér és por keveredett a levegőben, a harci zaj elnyomta az összes gondolatot. A lábaim alatt összetépett zászlók hevertek, a palota egy darabja volt, amit épp most szakítottak szét.
Aztán egy penge szúrt a karomba. Megrándultam, de folytattam. Nem volt időm a fájdalommal törődni. A terem közepén két test zuhant a földre, az egyik sötét ruhásom és az egyik kék egyaránt.Egymást lötték le.Nem volt idő gondolkodni, nem volt idő a gyászra.
A szemem sarkából megláttam valamit egy mozdulatot, egy villanást. Az egyik sötétkék ruhás éppen a szívemet célozta meg hihetetlen gyorsasággal.
Ösztönösen mozdultam. Egy törött váza nagyobb darabját markoltam meg, és minden erőmmel a mellkasába döftem. A szeme kitágult, majd tompa puffanással rogyott a földre. Közben a csata lassan elcsendesedett körülöttünk.Rájöttek,hogy kiírtani egymást gyors volt,de nem kapták meg amit akartak.
Az ellenség maradéka visszavonult.
Az egyikük hátrahagyott egy üzenetet,amit vértől ázott arca gúnyos szemrehányásként közölt velünk.
–Hát akkor majd eljönnek értük az új gazdák.-kiköpött egy vérrögöt és lelőtte magát.
A szavai megfagytak bennem.A lelkek megállíthatatlanok töbletben.Számunkra nincs fizikai akadály a bejutáshoz,mindet megsemmisíteni pedig több emberes munka.Alig voltunk már 20-an.A kastély felé fordultam.Féltettem őket.Azokat, akik bár bent voltak még sértetlenül, a lelkektől semmilyen fal vagy ajtó nem tudott megvédeni.
Ekkor éles fájdalom járta át a testem.Menedéket akartam.A megoldást aki megvéd,akihez futhatok.Futottam. A lábam szinte maguktól mozdultak, ahogy végig száguldottam a folyosókon. Kerestem őt.Az uralkodót.Dörömböltem az ajtókon.Eszeveszetűl tépdeltem le a kilincset miközben a könnyeim madzag ként feszültek utánam,mint a párhuzamos óceán.
Semmi.
Újra és újra ütöttem az uralkodó szobájának ajtaját.Minden ajtót. Senki nem válaszolt. Egy pillanat alatt végigzörgettem az összes lehetséges ajtót, de semmi.Már szálkássá ütöttem az ajtókat miközben választ nem kapó kétségbeesett segítségkéréseim közepette vergődtem.Sírástól piros szemem és vértől ázott arcom pásztázta a földet amire leborultam a szétütött ajtók határvonalán,a lépcsők tetején.
– Biztos lehetsz benne, hogy nincs itt.
A hang váratlanul ért. Egy nő állt mögöttem. A szeme kifejezéstelen volt, a mozdulatai könnyedek. Dahlia.
– Ne nézz így rám. Nem kedvelem az italt.
– Hol van az uralkodó? – kérdeztem zihálva.
Dahlia megvonta a vállát.
– Már az ünnepség alatt sem volt itt.
A szívem összeszorult.
– Akkor… mit tegyünk?-nem lepleztem fájdalmamat,elég volt rám nénzi.
Dahlia közelebb lépett, és ridegen nézett rám.
– A kérdés nem az, hogy mit tegyünk. Hanem az, hogy te mit fogsz tenni.Te vagy erre kiképezve.
A szavai pofonként értek.
-Mi nem bántunk senkit,végkèp nem ölünk.Az uralkodó bölcs.Hagyja elpusztulni az elpusztúlni vágyót majd a romot építi újjà.
-Clarissa romlott.Egy nefilim.Számomra ő egy árulás gyermeke.De nem bánthatom.De te igen.Nincs több rimánkodás.Tedd amire felesküdtél.
Nem értettem egyet vele.A fenébe ezzel az uralommal ahol az Uralkodó megfutamodik és kivárja a békét.Legszívesebben Dahliát most a pokol legmélyebb bugyrábba kűldtem volna.De valami kattant bennem.Dúlt a haragom.Ha teszek valamit nem érte teszem,hanem azokért az angyalokért akik megérdemlik, akik harcolnak a jóért ha kell.
Lesiettem a nagyterembe.Dahlia utánam loholt. Chloe és Zach kétségbeesetten próbálták átlátni a helyzetet. Láttam rajtuk, hogy félnek. De most nem az érzések számítottak.
– Elfogni most! – mutattam Zach felé.
Chloe könnyes szemmel nézett rám.
– Avarka, mit művelsz?!
Rá sem néztem.
– Megmentem magunkat.
Dahlia előrébb lépett, tekintete Zach gondolataiba fúródott.
– Többet tud, mint amennyit mond.
– Mondd el, amit tudsz! – néztem Zach-re.
– Nem tudok semmit!
Dahlia hidegen szólalt meg.
– Van benne egy gát. Valami akadályozza.
Nem volt több időm.
– Vigyétek a másik szobába. Ha nem beszél magától, hát megbeszélhetjük.
A katonák mozdultak. A parancs elhangzott.Én pedig a lehető legkegyetlenebb módszerekre is képes voltam,hogy véget vessek ennek az egésznek.